A televízió mindennapos meséi

Az eheti feladat Császi Lajos A média rítusai című könyvének egy rövid részletének feldolgozása volt. A téma a televízió, annak társadalmi, integráló hatásai.
Első sorban megjegyezném, hogy én már abba a korosztályba tartozom, amelynek már inkább az internet, mint a televízió van hatással az életére, szocializálódására. Ezért is tartom fontosnak kifejteni azt is, hogy az internet, azon belül is a közösségi oldalak ha nem is teljesen, de részlegesen biztos átvették a televízió szerepét és egyben össze is fonódtak vele. A TV és az internet közötti híd a Facebook, ami még egyedibbé, még közelibbé teszi a a TV-ben látottakat. Nem tudom, ez mennyire illik a témába, de egy bizonyos szempontból ezzel a két médiummal válik csak igazán teljessé az integrálódás: a televízióban látott műsornak biztosan van rajongói oldala, ha nincs, lehet készíteni, ahol olyan emberekkel lehet beszélgetni, reflektálni a műsorra, akik szintén fontosnak tartják azt. Például riportműsorok, hosszabb hírműsorok, ha kicsit tágabban értelmezzük a kérdést, akár sorozatok, beszélgetés műsorok is beletartoznak ebbe a körbe. Remekül kiegészítik egymást, kényelmes és biztonságos útja annak, hogy valaki teljesen a műsor részévé váljon.
Így görbüljek meg, végigolvastam a 10 oldalt, de valamiért csak az első kéthárom oldalt érezem kifejtendőnek.

„A médiaceremónia a valóságos társadalmi ceremónia fölé helyezi magát, amikor radikálisan átértelmezi és átalakítja az eredeti történetet és új zsánert, médiaeseményt csinál belőle.” 

Tételmondat.
Amit a televízióban látunk, az már valakinek, valakiknek egy bizonyos értelmezése, annak leképeződése. Azért, hogy egy adott műsor elé minél több néző üljön le, annak a műsornak megkapónak, különlegesnek kell lennie. Ez gondolom egyértelmű. Nem egy olyan embert ismerek, akik készpénznek veszik azt, ami „A dobozból” jön, és fel sem merül bennük, hogy a saját igazságuk nem feltétlen illeszkedik a TV-s valósághoz. A televízióban folyó események a valóság illúzióját mutatják, szórakoztató műsorként álcázva. Egy olyan nem létező világot mutatnak, ami a valósághoz képest egyszerű, egymásból következik és kiveti magából a feldolgozhatatlan, bonyolult információkat. A könyvben említetteken felül szerintem több probléma is adódhat ebből: a televíziót médiumként használó nézőnek egy idő után már igénye sem lesz arra, hogy mélyebben tanulmányozzon valamilyen eseményt, információt. Kész adatokkal fog dolgozni és el fog siklani az apróbb, de fontos adatok fölött.
Tari János egy régi vizsgafilmjét megmutatta valamelyik óránk elején. Nincs benne beszéd, sok a vágás. A május elsejei Munka ünnepét mutatja be a sajtó, valamint a saját szemszögéből. Persze ez pont egy szerepcsere, nem tudom, jó példa-e, de elég jól mutatja, hogy mi az amit éreztetni akarnak egy ceremóniáról, milyen integrációs folyamatot akarnak beindítani a hírekkel, hírcímekkel és hogy valójában hogyan zajlott az esemény.
Végül pedig még egy idézet a szövegből, ami szerintem nem igényel különösképpen magyarázatot, de tökéletesen elmagyarázza, hogyan is tükrözi az információt a média:

"Ahogyan a pszichoanalitikus segít a páciensének egy személyes mítoszt kreálni, amely a beteg tapasztalatainak értelmet ad, ugyanígy segít a sámán a közösségnek azokat az új kulturális mítoszait megkonstruálni, amelynek fényében értelmesnek tűnnek a társadalom kaotikussá vált eseményei. Ha ezt a „narratív megoldást” egyszer elérte a ceremónia, akkor az új mítoszon alapuló későbbi, gyakorlati megoldás előtt is megnyílik az út."

Az újságíró és a demokrácia

Michael Kunczik írása nagyon fontos kérdést boncolgat, nem csak nekünk, kommunikációt tanulóknak: mi is az a demokrácia és hogy egy újságíró hogyan lehet demokratikus, egyáltalán lehetséges-e. A kezdetektől ad pontos leírást arról, hogy a szakma és a politika hogyan fonódik össze, Ádámtól és Évától levezeti az ok-okozati következtetéseket. Először nem éreztem ezt különösképpen fontosnak, de ahhoz, hogy egész képet kaphassunk, a történelmet is ismernünk kell. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy voltak olyan idők, amikor minden ember csak egyféle véleményt fejthetett ki és nem volt meg a lehetőség arra, hogy megosszuk másokkal a bennük kavargó gondolatokat.
Ha lehetek őszinte, különösképpen újat nem adott nekem a cikk, bár ez inkább az én hibám. A történelmi hátteret leszámítva más, vagy új véleményt nem formált bennem az írás, viszont segített abban, hogy hogyan kössem össze a politikát és az újságírást, ezt a két, alapjaiban különböző, viszont manapság már összefonódó -, ha mondhatjuk így,- szakmát.
Nem szeretnék újságíró lenni, sosem találnám el a megfelelő egyensúlyt és nem is szeretnék túl nagy felelősséget vállalni a szavaimért, viszont igyekszem kritikus olvasó lenni, már amennyire a lehetőségeim engedik.
Tudom, hogy naiv hozzáállás, tudom, hogy utópia, de a "A demokráciában az újságírónak mindig alapvetően kritikusan kell viselkednie. Ez nem azt jelenti, hogy el kell utasítania az államot, hanem azt, hogy annak „őrkutyájaként” kell dolgoznia." Ebben a két mondatban benne van minden, amit szerintem egy újságírónak a magáévá kell tennie, ami alapján építenie kell a munkásságát. Az újságírónak az a feladata, hogy valós mércét adjon, hogy mind a hatalomnak, mind a tömegnek felnyissa a szemét. Nincs egy igazság, nem létezik olyan vélemény, amivel mindenki egyetért és nem is lehet persze mindenkivel egyszerre jót tenni, az újságíró feladata nem a világ megváltása. „Csupán” annyiról van szó, hogy az, aki a hatalom és a nép nyelvét is egyszerre beszéli, megtalálja a kettő között az arany középutat, és ne csak egy oldalon álljon. Egy újságíró legyen egyedi, tudjon felelősséget vállalni, legyen képes arra, hogy objektíven, két lábbal a talajon állva viszonyuljon bizonyos kérdésekhez. A politika egy olyan korlátok nélküli hatalommá nőtte ki magát, hogy aki nem foglalkozik vele sem fog tudni függetlenedni tőle. Az újságírónak fel kell hívnia a figyelmet arra, hogy mindenkinek a kezében van a változtatás joga, hogy minden vélemény formálja a társadalmat, és feladata az is, hogy a hatalmat ne ringassa abban a tudatban, hogy jót tesz a világgal. Mert nem. Mert nincs olyan, hogy mindenkinek jó, de törekedni kell rá.
 Az utolsó oldalakon már egy kicsit pozitívabb jövőt ír le az író. Az internet által szinte minden információ elérhetővé vált számunkra, már nem lehet az információ hiányára fogni a tudatlanságot. Innentől kezdve már a képernyők előtt ülve kell nekünk is kritikusan feldolgoznunk az olvasottakat, nem csak az újságíró tudására hagyatkozva döntenünk. Az internet lehet ellenség is, de ugyanúgy lehet a barátunk is, csak nekünk, fogyasztóknak kell megtalálnunk az egyensúlyt.
 A legnagyobb felelősség az újságíróé. Őszintének és bátornak kell lennie, terelgetnie kell az embereket és lelkiismerettel kell legyen mindenki felé. Az újságírónak jó embernek kell lennie, különben megette a fene az egészet.