Mainstream celebek a mikroblogokon

Mainstream celebek a mikroblogokon

Manapság egy valamit is magára adó sztár nem kerülheti ki a médiát, mint népszerűsítési eszközt. Rengeteg platformon követhetjük kedvenceinket nyomon és ez a skála folyamatosan bővül, átalakul. Ahány celeb, annyi szokás, mindenki egy kicsit másképp kommunikál a rajongóival. Eléggé triviális a téma, de ha az ember jobban belegondol: az a sok információ, amit kapunk ezektől a sztároktól, értékesek vajon? Tényleg ennyire érdekelnek bennünket ezek az emberek? Mi a titkuk? Mi mit látunk bennük?

Első sorban azt vizsgálom, hogy bizonyos igen népszerű sztárok mire hegyezik ki a platformjaikat, mik a legjellemzőbbek rájuk és kik azok, akiket a legtöbben követnek. Persze a mi generációnknak már nincs sok új a nap alatt, de azért érdemes elgondolkozni azon, hogy mi választ el egy személyiséget a saját reklámjától.

(Többnyire amúgy semmi.)

Milyen ma egy jól eladható, mainstream sztár? A közös bennük az, hogy jól emészthető popzenét játszanak, nem sok mondanivalóval. Az emberek rajonganak értük. Miért? Szépek, tehetségesek és gazdagok, bármit megtehetnek és bármit meg is tesznek. Ami miatt vonzó az életük az az, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi, hibákkal, drámákkal, csak ők valahogy mégis jobban csinálják.

Fontos megjegyezni, hogy a komolyabb tartalmakat többnyire nem ők közlik, hanem erre külön embert tartanak gyakorlatilag. A menedzsereik súlyos pénzekért egyengetik, tisztítgatják a sztárjaik karrierjét, mégis muszáj fenntartani annak a látszatát, hogy ami ezeken a csatornákon történik az igaz, feddhetetlen, és hogy legfőképpen a rajongók érdekeiért jöttek létre.

Youtube – Ne csak láss, hallgass!

A legtöbb popsztár a VEVO-n keresztül üzemeltetni Youtube csatornáját.

„A VEVO egy zenei videókat tartalmazó weboldal. A cég elsősorban három nagy kiadó videóit foglalja magában (négyből): Universal Music Group, Sony Music Entertainment, és EMI. A Warner Music Group is fontolóra vette a csatlakozást, viszont később az MTV Networks közreműködésével saját szövetséget hozott létre. Több, mint 45 000 videó tekinthető meg a weboldalon.”1

Ezeken a platformokon többnyire videóklippekkel, valamint egy-két interjúval találkozhatunk csak, amiben a celebek jól szituáltak és összeszedettek, továbbá élő koncertfelvételeket, vicces videókat is találhatunk. Néha igen steril, a Youtube a legtöbb sztár számára „csak” ezen tartalmak közlésére alkalmasak, bár ez a tendencia az utóbbi időben változni látszik.

Mostanában egyre többet hallani élő, interneten közvetített koncertekről, előadásokról. A legismertebb számomra a Boiler Room, bár ez pont nem számít mainstreamnek, de jó példa: mindig más helyen rendezik meg, meghívásos alapon működik. Óriási presztízs bekerülni egy ilyen buliba. A DJ egy térben zenél a meghívottakkal, ezt pedig közvetítik elejétől a végéig az interneten, valamint vissza is nézhető-hallgatható. Nagy összetartó ereje van egy ilyen jellegű közvetítésnek, a távolabbi, vagy esetleg kevésbé módos rétegekhez is eljuthat így a zene, a személyesség élménye, amúgy pedig a reklámbevételek miatt szinte mindenki jól jár.

A Youtube imázsépítő. Semmi olyan tartalom nem jelenik meg az adott sztárról, ami sértő vagy lejárató lehet. Pont ezért nem is olyan személyes. Mégis, hiánypótló, hiszen ha valakinek kizárólag a zenei munkásságára szeretnénk koncentrálni, elég őt csak Youtubon követni, túl sok felesleges információt nem kapunk a személyről.

Már az első csatorna vizsgálatakor feltűnhet, hogy valahol biztosan találunk kis ikonokat a celeb többi platformjáról: Twitter, Instagram, tumblr, Facebook, csak hogy a legjellemzőbbeket említsem. Minden mindennel összeköttetésben áll és ezt a többi platformon is lehet majd érezni, mindenki visszautal valamire, vagy valakire.

Instagram – Csak a kép, semmi szöveg

„Az Instagram egy közösségi hálózat, amely okostelefonon történő fényképek és rövid videók megosztásán alapul. A felhasználók fényképeket és videókat készítenek, melyeket különböző effektekkel/szűrőkkel láthatnak el. Ezután elláthatjuk ezeket felirattal, beállíthatjuk, hol készültek, utána pedig megoszthatjuk.

A megosztás mehet az Instagramon belül és azon kívül több különböző közösségi hálózatban (Facebook, Twitter, Flickr, Tumblr, Posterous, Foursquare) és e-mailben is. A felhasználók az Instagramon belül tudják követni egymást, kinyilváníthatják tetszésüket, illetve kommentálhatják a feltöltött képeket vagy videókat.„2

„Az Instagram ugyanis olyan személyes hangulatot kölcsönöz a celebek fotóinak is, amitől közelebb kerülnek a felhasználókhoz, mint bármelyik közösségi oldalon. Talán a Twitter ér el még hasonlót, de egy Facebook oldal ettől távolabb marad. A hírességek vagy maguk fotóznak, vagy mások segítik őket ebben, reklámokat, szövegeket csempésznek a fényképek közé, esetleg ötvözik a felsoroltakat. Természetesen általában jobban megkomponáltak a képeik mint az átlagos felhasználónak, de azért szerencsére rengeteg spontán csodára lelhetünk fotóik között.”3

Instagramozni meg kell tanulni. Egy jó instagram-user nem posztol mainstream képeket, még akkor sem, ha saját maga az. Ennek a platformnak a személyesség a varázsa, legalábbis szerintem. Ennek biztosan köze van ahhoz is, hogy az én generációm nagyon ragaszkodik a képi anyagokhoz, anélkül már tanulni sem tudunk igazán. A szöveg és a hang mellé mindenképpen képeket akarunk kötni, a vizualitás a lételemünk lett.

Hozzám talán ez a megosztó-oldal áll a legközelebb.

Vegyünk például egy nagyon átlagosnak mondható celebet. Rihanna inkább önmagáról posztol, szép, jól sikerült képeket, nem kizárt a Photoshop használata. Kevés kommentet fűz a képekhez, egyfajta elérhetetlen díva magatartást próbál tükrözni. A Recorder magazinban olvastam egy interjút még tavaly Trickyvel, aki nagyon jól megfogalmazta Rihanna személyének lényegét: minden, amit eladni próbál, az szex. Többet van elfoglalva azzal, hogy a ruhái rajta maradjanak, mint azzal, hogy milyen hatással van az emberekre. Elképesztő erő összpontosul nála, ki tudja, miért, de valamit hihetetlenül jól csinál, mégsem kezd vele semmit. Ha végignézi valaki bármelyik oldalát, nem érez semmit. Szép? Szép. Tetszik a zenéje? Van, akinek igen. Még valami? Semmi.

Továbbá Rihanna az Instagram Paulo Coelho-ja. Rengeteg szöveges képet tesz ki, amin életbölcsességeket olvashatunk. Többnyire nem túl mély tartalmakról beszélünk, megijedni nem kell, de úgy néz ki, hatásos.

Másik példa: Justin Bieber még nálam is fiatalabb. Ő is többnyire a kinézetére játszik rá, sejtelmes képek, jóképű-vagyok-arckifejezéssel. Instagram szempontjából ő azért is különleges, mert övé volt az első pár másodperces videó a platformon.

A személy-közelibb sztárok közé tartozik Miley Cyrus, talán az egyik legnyitottabb. Bármelyik médiát nézzük, ő igen nyitott a magánéletével kapcsolatban. Az utóbbi időben (főleg Twitteren) nagyon sokat posztol személyes gondjairól, például arról, hogy mikor és miért fekszik kórházban. Többet mosolyog a képeken, mint az említett másik két sztár, pedig az ő élete talán a legzavarosabb.

Hármójuk közül kinek van a legtöbb követője? Rihannának. Nem a tartalom a lényeg, hanem a forma.

Twitter – SMS-ed jött egy sztártól!

„A Twitter ismeretségi hálózat és mikroblog-szolgáltatás, mely lehetővé teszi a felhasználóknak, hogy rövid bejegyzéseket vagy egymásnak szánt üzeneteket írjanak (formázatlan szövegként, maximum 140 karakter hosszúságban) SMS-ben, a Twitter honlapján, azonnali üzenetküldő alkalmazásokon, illetve egyéb, a Twitter API-t használó programokon (például Tritterrific) vagy webes szolgáltatásokon (például Netvibes) keresztül. A Twitter rendszerét 2006 októberében a San Franciscó-i Obvious Corp. hozta létre. A friss bejegyzések a felhasználó profilján jelennek meg, de azonnal láthatók az olyan felhasználók által is, akik feliratkoztak az adott felhasználó frissítéseire. A küldő meghatározhatja, hogy csak azok lássák a bejegyzéseit, akik a baráti köréhez tartoznak, vagy (alapbeállításként) mindenki. A Twitter ingyenes, de ha valaki SMS-eken keresztül kommunikál a rendszerrel, akkor a mobilszolgáltatónak az SMS-küldés díját meg kell fizetnie.”4

A jelenlegi legaktívabb csatorna talán a Twitter. Most került ki a tőzsdére, igen sokat ér egy részvényük. Talán a legtöbb információ ezekben a 140 karakteresben kis üzenetekben rejlik. A jelenlegi legnépszerűbb Twitter-sztár Katy Perry.

A Twitternek van talán a legnagyobb közösségformáló ereje. Sokszor karolnak fel a sztárok embereket, hirdetnek jótékonysági eseményeket a saját oldalaikon, többnyire marketingfogásként, semmint jótakarásból, valami turpisság mindig kiderül. A fő motiválóerő a pénz, ezt senki sem titkolhatja. És hogyan lesz ebből pénz? Reklámbevétel! Valószínűleg senkinek sincs köze ahhoz, hogy Miley Cyrus szereti az Evian ásványvizet és ezt éppenséggel le is írja a Twitterén, 140 karakterben, tisztességesen, tagekkel ellátva. Egy jó személyiséggel bármit el lehet adni. Csak egy 140 karakteres üzenet kell, amiben kifejti az adott sztár, hogy ma is szelektíven gyűjtötte a szemetet, másnap valószínűleg bekopog a Greenpeace, a PETA, meg valamilyen természetes kozmetikumokkal foglalkozó cég is: Tessék, itt van 4000 dollár, légy kedves, vásárolj nálunk, légy a tagunk. És működik!

A már említett Justin Bieberről és a Twitterről van egy nagyon… tanulságos? Inkább hátborzongató történet: A hashtag egy manapság már eléggé elterjedt fogalom, legtöbben tudjuk, mit jelent, lényeg: címke, egy csokorba szedik az egyező témájú képeket, írásokat. Még tavaly indult egy elég érdekes tag Twitteren: #CuttingForBieber. Még máig is megkereshető, működő tagről van szó. Ha rákattintunk, mit látunk? Fiatal lányok vagdossák magukat Justin Bieberért. Mindenütt véres alkarok, lábszárak. Igen. Hihetetlen. Felteszik a képeket a saját összevagdosott, véres kezeikről. Nem igen lehet érteni ezt a jelenséget, amúgy pedig mégsem volt olyan nagy visszhangja a médiában, mint amilyet várna egy normál értékrenddel bíró ember. 5

Facebook – a kör bezárul

„A Facebook amerikai alapítású ismeretségi hálózat, amely 2004. február 4-én kezdte meg működését. Eredetileg Thefacebook-nak hívták. Az egyik legnagyobb ismeretségi hálózat a világon, amely 2011 februárjára már több mint 637 millió regisztrált felhasználót számlált. A Facebook a világ leggyakrabban használt szociális hálózatává vált a 2009. januári Compete.com rangsorolása alapján, az aktív havi felhasználók száma szerint, megelőzve a My Space nevű közösségi oldalt. 2009. november 25-én Mark Zuckerberg bejelentette, hogy a Skype és a Twitter mintájára. tőzsdére viszi a Facebookot. 2011 tavaszán a tőzsdei bevezetést még mindig korainak találták, és az időpontját 2012-re tették, közben azonban a Facebook értékét folyamatosan számítgatták és felbecsülték. A tőzsdei bevezetésre végül 2012. május 18-án délután 17 órakor került sor. A következő mérföldkő 2012. október 4. – ezen a napon a Facebook elérte az 1 milliárd regisztrált felhasználót. Felhasználóinak száma 1,23 milliárd, a teljes internetpopuláció 38%-a. Több mint egymilliárd felhasználó használja mobiljáról a Facebook-ot.”6

A Facebook a minden. A közösségi média csúcsa. Aki nincs fenn Facebookon, annak nincs élete. Azért is hagytam utolsónak, mert ez a platform ad keretet mindennek. Ezen az úton jut el a legtöbb információ, hiszen itt van a legtöbb a felhasználó is. Nem túl személyes, nem túl mély, informáló jellegű, de nagyon hasznos.

A Facebook több platform előnyeit is ötvözi. Lehet követni ismeretség nélkül, ugyanúgy meg lehet osztani tartalmakat másoktól, mint a Twitteren, vagy a Tumblren, lehet lájkolni, ami már egy létező, magyar igének számít, valamint már ugyanúgy lehet tageket használni, képeket, videókat felölteni. Amíg Rihannának a Twitteren körülbelül 35 millió követője van, addig a Facebookon 87 millió; több, mint a duplája.

Ha egy kicsit csapongva is, de a lényeg érthető: mindenki összeköttetésben van mindenkivel.  A tagek egy új univerzumot teremtettek, talán már sokan elképzelni sem tudnák a mindennapjaikat nélkülük.

Az említett négy platformon kívül még számos lehetőség van: csak a Youtubon 13 oldalon oszthatunk meg egyetlen videót: Facebook, Twitter, Google+, Blogger tumblr., reddit, VK, hi5, Odnoklassniki, Pinterest, LiveJournal, LinkedIn, Ameba. Na, hányat ismerünk ezek közül?

A szefli hatalma

Ellen DeGeneres amerikai híresség, a saját showjának vezetője volt az idei OSCAR gála háziasszonya. Humorral és kedvességgel vezényelte le a műsort, több olyan megszólalása is volt, amivel még napokig tele voltak a mikroblogok.

A műsor közepén fogta magát, beállt egy jól látható, kamerázható helyen a legnagyobb sztárok közé és selfiet kért tőlük, amit utána rögtön posztolt is a Twitter oldalára. Igazán bájos megmozdulás volt, az egész internetet megmozgatta. Elsőre nekem egyáltalán nem tűnt úgy, hogy lenne hátsó szándék is ebben, elég nagy ünnep így is az OSCAR, általában igyekszem nem túl sokat gondolni dolgok mögé. Aztán csak fény derült itt is a turpisságra: ha figyelünk, láthatjuk, hogy a selfie egy nagy, fehér Samsung telefonnal készült, viszont a backstageben Ellen szintén fotózkodott, azt is megosztotta a Twitter oldalán, de azt már az Apple telefonjával.7

Reklám? Reklám.

Igen átgondolt húzás volt, ezt szerintem senki sem vitathatja. Pár pillanat alatt több, mint kétmillió felhasználó retweetelte a képet, ezzel legyőzve Obama eddigi rekordját: a választási győzelme után feltöltött képét 779460 ember retweetelte.8 Több napig mentek a viccek, a megjegyzések a képhez, nagyon sok ember találkozhatott a szelfivel, és egy jó reklámhoz több nagyon nem is kell.

Maga a szelfi-műfaj amúgy már kezd veszélyes is lenni. Los Angelesben egy fiatal férfi öngyilkos akart lenni, le akart ugrani az autópályahídról. A rendőrség közbelépett, leállították a forgalmat és amíg az öngyilkosjelöltet megpróbálták jobb belátásra bírni, többen szelfizni kezdtek a delikvenssel, ami meglehetősen érdekes reakcíója az embereknek arra, hogy egy felebarátjuk megválna az életétől.9

Magyar celebek a mikroblogukon

Ha bárki követ akár egyetlen mainstream magyar celebecskét (azért a kicsinyítő jelző, mert a nagyokhoz képest még e bárgyú műfajon belül is igen le vannak maradva a mieink), felmerülhet benne a kérdés, hogy vajon honnan a bánatból futja nekik ennyire, ha gyakorlatilag semmit nem csinálnak.

A válasz ugyanaz, mint eddig. Itt sincs titok: a pénz beszél, a kutya ugat. Annyiban más talán egy pici ország a pici celebjeivel, hogy itt sokkal látványosabban és néha igen pofátlanul, igénytelenül történnek a dolgok. Egyik legnagyobb hajhász talán Dukai Regina, akire alapvetően nem is igen szeretne az ember sok figyelmet szentelni, mégis lenyűgöző, mennyire el szeretné adni a lelkét párezer forintért. Ugyanakkor megjegyzem, nem biztos, hogy én másképp viselkednék a helyzetében.

A saját ruháin kívül meglepően sok meglepetést kap a Red Bulltól, a Niketól és a Vöslauer ásványvizektől.

Igazság szerint nem nagyon van konklúzió, és ez szomorú. Én, aki kimondottan irtózik a közösségi médiától (még pályaválasztásom ellenére is) már nem is érzem, hogy hol a határ. Mindannyian vágyunk arra a bizonyos 15 perc hírnévre, de aki nem lépi túl azt a határt, amitől már értelmesnek tűnik ez az egész hajcihő, könnyen a szánalmasság gödrébe eshet. A 444.hu külön videoblogot indított magyar „feltörekvő celebekről”, olyan fiatalokról, akik utánozva példaképeiket, vagy esetleg démonjaikat belevágnak egy lehetetlen küldetésbe, néha roppant szórakoztató módon, de sajnos ők ezt nem érzékelik.10Ha tehetném, én egy úgynevezett beauty-blogger lennék, krémekkel, sminkekkel, „független” tesztekkel, véleményekkel, de sajnos a világ nem úgy működik, ahogy én szeretném.

A mainstream média veszélyes és kiszámíthatatlan. Ha most lennék anyuka, rettegve keresném vissza a gyerekeim internetelőzményeit és talán jobban megijednék egy Justin Bieber Instagram-profiltól, mint valamilyen gusztustalan felnőtt-tartalomtól. A legijesztőbb mégis az, ahogy berágják magukat a tagek az emberek fejébe, kettőskeresztekben kezdünk el gondolkozni. Bármi, amire kíváncsiak vagyunk, csak egy kattintásra van tőlünk és hozzászoktunk ahhoz, hogy minden információ elérhető számunkra. Tudom, hogy ez a kis iromány távolról sem olyan alapos, mint amilyen esetleg lehetne, de kicsit félnék is magamat jobban beleásni a témába, nehogy beleragadjak a 140 karakteres információfoszlányok világába.

Remélem, hamarosan új irányt vesz a közösségi média és kicsit inspirálóbb, biztonságosabb közeggé válik. Amíg valaki találhat olyan embereket az interneten, akik vagdossák magukat holmi múló tinibálványokért, addig nem leszek bizakodó a saját, sem a gyerekeim jövőjével kapcsolatban. Ennél már csak lejjebb van. 

Forrás:

1 http://hu.wikipedia.org/wiki/VEVO
2 http://hu.wikipedia.org/wiki/Instagram
3 http://hu.socialdaily.com/articles/2012-10-04/rihanna-az-instagram-coelho-ja
4 http://hu.wikipedia.org/wiki/Twitter
5 http://knowyourmeme.com/memes/events/cuttingforbieber
6 http://hu.wikipedia.org/wiki/Facebook
7 http://mashable.com/2014/03/02/ellen-iphone-samsung-selfie/
8 http://hvg.hu/tudomany/20140303_Ez_a_selfie_minden_rekordot_megdontott_a
9 http://444.hu/2014/04/12/a-szelfizesnek-is-van-hatara/
10 http://444.hu/2014/04/19/fanny-a-magyar-internet-leggyuloltebb-tinedzsere/

Új (rádió)hullám

Az e heti feladat Bizó Gábor A zeneipar az új rádió korában címú cikkének feldolgozása volt.
Több, mint 13 éve foglalkozom zenével. Sok zenét is hallgatok, igyekszem igényes előadók hallgatottságát növelni. Viszont, shame on me, pénz még nem igazán adtam zenéért. Az én zenei étvágyam  pont úgy bővült, ahogy idővel az interneten elérhető zenék száma is. Az utóbbi időben kezdett el igazán foglalkoztatni, hogy milyen kicsinyes dolog is az, hogy azoknak, akiket szeretek, akik értem, a hallgatóért dolgoznak, nem fizetek érdemben a munkájukért. Miért ne lehetne legalább nekik jó, ha én feladtam az álmom: zenélni, és ebből meg is élni. Mondjuk Magyarországon ez az Artisjus-szal elég lehetetlen szerintem, de ez most nem is ide tartozik.
Nem egy olyan embert ismerek, aki kifejezetten azért vásárol CD-t, hogy a kedvenc előadójának legyen belőle bevétele. Ez nagyon jól működne, ha mindenki így tenne, de ahogy a cikk is kitér rá, ahogy egyre több zenét hallgatunk időben, egyre nagyobb mennyiségre is szükségünk van, ennyit pedig nem tud és persze nem is akar kifizetni egy mezei halandó "csupán" háttérzajért.
Erre egyik jó megoldás a Spotify. Programként letölthető számítógépre, okostelefonra, fél évig némi reklámért cserébe ingyen hallgatható, utána pedig minimális összegért igénybe vehető. Bárki, aki erre a blogra téved és még nem ismeri ezt az alkalmazást, gyorsan olvassa el a Wikipédiáját és legyen kedves, próbálja ki. Mindenki jól jár vele, és egyáltalán nem bonyolult, nem macerás, nagyon jól működik és én eddig mindent megtaláltam rajta, amit kerestem.
A másik szuper megoldás gerincesebb zenehallgatók számára az iTunes Match, amiről egészen eddig még én sem hallottam, de nagyon megörültem neki:

"Talán éppen ezért tett kísérletet az Apple a felhasználók zenei gyűjteményének megtisztítására. A 2011-ben elindult iTunes Match-szolgáltatás évi 25 eurós (körülbelül 7500 forintos) díj fejében megkeresi a számítógépen, okostelefonon vagy táblagépen tárolt illegális zenéket, és amennyiben a felhasználó igényli, jó minőségű (256 kbit/s sűrűségű AAC kódolású) legális kópiákra cseréli azokat az iTunes kínálatából (maximum 25 ezer dalos kollekció erejéig). Noha a szolgáltatás 2012 őszétől már itthon is elérhető, a hazai szerzői jogi törvény értelmében a magáncélú másolás (illetve a másolat birtoklása) nem büntetendő (amennyiben az üres hordozó díját megfizettük), így legfeljebb a szolgáltatással járó egyéb előnyök miatt (például hozzáférés az iCloud szolgáltatásához) lehet vonzó az iTunes Match igénybevétele."

Én - mint mindig - most is bízom abban, hogy idővel egyre többen érzik majd kínosnak, hogy csak illegálisan letöltött zenéket hallgatnak. Ahogy a fenn említett két példa is mutatja, hogy ha valaki kicsit erkölcsösebbre szeretné venni a figurát, egy kis befektetéssel rövid időn belül felfrissítheti a zenetárát úgy, hogy ne csak neki, hanem a kedvenceinek is jó legyen.

Bejegyzés margójára: Legtöbbünk élete

Hiper-világ

"A jelenséget szélesebb horizonton vizsgálva elmondhatjuk, hogy míg az internet relativizálva a távolságokat és felgyorsítva az információáramlást átalakította a tér és idő felfogásunkat, addig a világháló megváltoztatta azt a módot is, ahogy gondolkodunk. A lineáris gondolkodás modellt a linkek megjelenésével egy asszociáción alapuló, a katalogizálási kényszernek ellenálló modell váltotta fel. Hasonlóképpen a címkézés is a könyvtári katalogizálás kizárólagos (és kényszerből zsarnoki) módszerével szemben korlátlan besorolási lehetőségeket biztosít, tehát nem jelentésszűkítő, hanem jelentéstágító funkcióval bír" (Szűts, 2011).

Az eheti feldolgozandó cikk a mediakutato.hu oldalon jelent meg, Az internetes kommunikáció története és elmélete címmel, Szűts Zoltán írásában. 

Mint az előzőkben is, most is egy igen pontos, részletes leírást kaphattunk az internet születéséről, a fogalmak értelmezéséről, ami most sem kötötte le különösképpen a figyelmemet. Ez nem csak a saját felszínességemnek köszönhető, hanem annak is, hogy én már egy olyan világban nőttem fel, ahol az internet egy állandó információforrás, amit nem érteni, hanem csinálni kell. Számunkra nem az internet okoz függőséget, hanem az információ, amit azon keresztül kapunk. Minden és mindenki up-to-date, ha élni akarsz, mindenről tudnod kell. Különösképpen abban a szakmában, amit mi tanulunk. Elengedhetetlen. 

Amit én kiemelendőnek és elgondolkodtatónak tartok, az a hipertext, a hiperlink és az ezekből következő hipermédia fogalmai. Alapvetően eddig bele sem gondoltam abba, hogy az internet számomra milyen világot teremt. Elolvasok néhány cikket, megnézem a blogomat, írok ezt-azt, ennek-annak és ha kell, előveszem tanuláshoz, segítségként. Észre sem veszi az ember, hogy egy teljesen máshogy működő világ van a dobozban, amely átalakítja a teret és az időt, az információk megszerzésének módját. Ha valami engem érdekel, beírom a keresőbe: a hiperinternet megtalálja hipergyorsan a hipermennyiségű információt erről a dologról, a hipertext pedig linket ad minden hiperúj információhoz és magát az információt is címkézi. Annyira egyszerű, kézenfekvő és saját magunk által alakítható, mégis érzékeny és nem biztos, hogy azt adja, amire nekünk valójában szükségünk van. 

A hipertextualitás szerzővé teszi magát az olvasót, szabad mozgást biztosít, hidat képez az információ és köztem, megoldja a problémáimat helyettem; olyan súlyt vesz le a vállamról, ami igazából nem is létezik. A linkek mindent közelivé tesznek, mintha megszűnne az idő és beszippant magába a szájberlét. Hogy érezhet az ember ennyire magáénak egy tőle ennyire különböző szerveződést? Most már nem a világ van az internetben, hanem az internet van a világban:

„Amikor a hipertextről beszélünk, azt is fontos észrevennünk, hogy a nyomtatott szöveg bizonyos sajátosságai: a lábjegyzetek rendszere, a tartalomjegyzékek, az intertextualitás, a más szövegekre való hivatkozás, utalás, egy lexikon címszavai és a konkordancia is linknek tekinthető" (Szűts, 2009). 

Nagyon kíváncsi leszek, hogy a romló világot javítani fogja-e, vagy csak tovább rontja az internet. Mennyire fogja majd megsínyleni a jövő ember azt, hogy egyre több mindent „hiper-módon” érzékel, nem valós, fizika formában. És mi lesz velünk, ha egyszer majd nem lesz internet? 

Valószínűleg meghalunk. 

90%-10%

Eléggé ambivalensek az érzéseim a rádiózással kapcsolatban, ha lehetek őszinte. Alapvetően nem hallgatok rádiót, egyetemi tanulmányaim óta igyekszem kicsit több energiát fordítani ennek a médiumnak a megismerésére, több-kevesebb sikerrel. Ahogy látom, mint a legtöbb médiumnak, a rádiónak is erősen átveszi a helyét az internet, főleg a fiatalabb korosztályban. Mások is leginkább háttérzajnak használják, nem is annyira információszerzés céljából. Véleményemből adódóan tehát különösképpen nem látom értelmét olyan kisközösségi rádiók alapításának, amik csak 1 km-es körzetben foghatók. Ugyanakkor nem akarom lebecsülni a kisebb közösségeket, ugyanúgy igénylik az őket összetartó, szocializáló csatornákat, mint a nagyobb közösségek. Sőt, számukra van igazán értelme működtetni egy ilyen kis rádiót: minden számukra fontos téma elérhető, érinthető, a modernizáció érzését nyújtja.
Ami itthon szerintem nagyon dicsérendő az az, hogy nincsenek politikai rádiók, ellentétben nyugattal. Ezek a kisközösségi rádiók lehetőséget nyújtanak a fiataloknak is, kreatív és sok gyakorlatot igénylő feladat lehet egy rádió vezetése. Teljesen sajátos, a szerkesztők saját ízléséhez igazított, érdekes… Olyan, amire a hazai médiának szüksége van. Nagyon hiányolom az egyediséget az itthoni rádiópalettából, talán ha egy kicsit többen szereznek tudomást az ilyen pályázati lehetőségekről, mint amit a cikk is említ, az igény is nagyobb lenne rájuk.
Az egyik szemináriumomon idén indítunk egy internetes rádiót, valamint több ismerősöm is foglalkozik ezzel a műfajjal. Ha valami, akkor ez egy nagy lehetőség a rádiózás fellendítésére. Kíváncsi vagyok, hogy mi hogyan fogjuk megvalósítani ezt a csatornát. Valami különlegeset, újat akarunk létrehozni, mást képviselni, mint a „szürkék”. Sok a kiaknázatlan lehetőség, remélem, tudunk élni velük.

„Zane Ibrahim, a dél-afrikai Bush Radio vezetője egy közösségi rádiós konferencián feltette a költői kérdést: „Egy közösségi rádió mekkora részben közösség, illetve rádió? 90% közösség, 10% rádió” – válaszolta sokak meglepetésére. „Ne népszerű légy, hanem szükséges” – mondta. „Az érdekes műsorok, jó műsorszerkezet, tehetséges műsorvezetők alapvető hozzávalók. Egyes közösségi rádiók odáig mennek, hogy profi műsorvezetőket szerződtetnek legfontosabb műsoraikhoz. Ők talán nem értik a lényeget. A közösségi rádió egyik lényege, hogy a hibázás lehetőségét is magába foglalja.” 

A közösségi rádiózásban az a legbájosabb, hogy valóban a közösségről szól a közösségnek. Igényt teremt saját magára az egyediségével és hozzájárul egy színesebb, érdekesebb médiapaletta létrehozásához. Esélyt ad arra is, hogy az, aki nincs közel a tűzhöz is megmutathassa, mire képes. Túl kicsi ez a szakma ahhoz, hogy valaki valamilyen előny nélkül sokra vihesse, bármilyen tehetséges is.
Az ORTT kezdeményezése nagyon jó, nagyon hasznos, a feltételek lazításával talán értelme is lenne. Ha választanom kellene, hogy melyiket valósíthatom meg, valószínűleg a netrádiót választanám, a könnyebb elérhetőség miatt, viszont ha egy számomra fontos közösségről lenne szó, belevágnék egy kisközösségi rádió működtetésébe is. Remélem, hogy nem hal el a szakma, kilép a sokaknak csak háttérzajul szolgáló médium szerepéből és kreativitással, fiatalossággal, új lendülettel teremt magának nagyobb létjogosultságot a médiában.

A televízió mindennapos meséi

Az eheti feladat Császi Lajos A média rítusai című könyvének egy rövid részletének feldolgozása volt. A téma a televízió, annak társadalmi, integráló hatásai.
Első sorban megjegyezném, hogy én már abba a korosztályba tartozom, amelynek már inkább az internet, mint a televízió van hatással az életére, szocializálódására. Ezért is tartom fontosnak kifejteni azt is, hogy az internet, azon belül is a közösségi oldalak ha nem is teljesen, de részlegesen biztos átvették a televízió szerepét és egyben össze is fonódtak vele. A TV és az internet közötti híd a Facebook, ami még egyedibbé, még közelibbé teszi a a TV-ben látottakat. Nem tudom, ez mennyire illik a témába, de egy bizonyos szempontból ezzel a két médiummal válik csak igazán teljessé az integrálódás: a televízióban látott műsornak biztosan van rajongói oldala, ha nincs, lehet készíteni, ahol olyan emberekkel lehet beszélgetni, reflektálni a műsorra, akik szintén fontosnak tartják azt. Például riportműsorok, hosszabb hírműsorok, ha kicsit tágabban értelmezzük a kérdést, akár sorozatok, beszélgetés műsorok is beletartoznak ebbe a körbe. Remekül kiegészítik egymást, kényelmes és biztonságos útja annak, hogy valaki teljesen a műsor részévé váljon.
Így görbüljek meg, végigolvastam a 10 oldalt, de valamiért csak az első kéthárom oldalt érezem kifejtendőnek.

„A médiaceremónia a valóságos társadalmi ceremónia fölé helyezi magát, amikor radikálisan átértelmezi és átalakítja az eredeti történetet és új zsánert, médiaeseményt csinál belőle.” 

Tételmondat.
Amit a televízióban látunk, az már valakinek, valakiknek egy bizonyos értelmezése, annak leképeződése. Azért, hogy egy adott műsor elé minél több néző üljön le, annak a műsornak megkapónak, különlegesnek kell lennie. Ez gondolom egyértelmű. Nem egy olyan embert ismerek, akik készpénznek veszik azt, ami „A dobozból” jön, és fel sem merül bennük, hogy a saját igazságuk nem feltétlen illeszkedik a TV-s valósághoz. A televízióban folyó események a valóság illúzióját mutatják, szórakoztató műsorként álcázva. Egy olyan nem létező világot mutatnak, ami a valósághoz képest egyszerű, egymásból következik és kiveti magából a feldolgozhatatlan, bonyolult információkat. A könyvben említetteken felül szerintem több probléma is adódhat ebből: a televíziót médiumként használó nézőnek egy idő után már igénye sem lesz arra, hogy mélyebben tanulmányozzon valamilyen eseményt, információt. Kész adatokkal fog dolgozni és el fog siklani az apróbb, de fontos adatok fölött.
Tari János egy régi vizsgafilmjét megmutatta valamelyik óránk elején. Nincs benne beszéd, sok a vágás. A május elsejei Munka ünnepét mutatja be a sajtó, valamint a saját szemszögéből. Persze ez pont egy szerepcsere, nem tudom, jó példa-e, de elég jól mutatja, hogy mi az amit éreztetni akarnak egy ceremóniáról, milyen integrációs folyamatot akarnak beindítani a hírekkel, hírcímekkel és hogy valójában hogyan zajlott az esemény.
Végül pedig még egy idézet a szövegből, ami szerintem nem igényel különösképpen magyarázatot, de tökéletesen elmagyarázza, hogyan is tükrözi az információt a média:

"Ahogyan a pszichoanalitikus segít a páciensének egy személyes mítoszt kreálni, amely a beteg tapasztalatainak értelmet ad, ugyanígy segít a sámán a közösségnek azokat az új kulturális mítoszait megkonstruálni, amelynek fényében értelmesnek tűnnek a társadalom kaotikussá vált eseményei. Ha ezt a „narratív megoldást” egyszer elérte a ceremónia, akkor az új mítoszon alapuló későbbi, gyakorlati megoldás előtt is megnyílik az út."

Az újságíró és a demokrácia

Michael Kunczik írása nagyon fontos kérdést boncolgat, nem csak nekünk, kommunikációt tanulóknak: mi is az a demokrácia és hogy egy újságíró hogyan lehet demokratikus, egyáltalán lehetséges-e. A kezdetektől ad pontos leírást arról, hogy a szakma és a politika hogyan fonódik össze, Ádámtól és Évától levezeti az ok-okozati következtetéseket. Először nem éreztem ezt különösképpen fontosnak, de ahhoz, hogy egész képet kaphassunk, a történelmet is ismernünk kell. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy voltak olyan idők, amikor minden ember csak egyféle véleményt fejthetett ki és nem volt meg a lehetőség arra, hogy megosszuk másokkal a bennük kavargó gondolatokat.
Ha lehetek őszinte, különösképpen újat nem adott nekem a cikk, bár ez inkább az én hibám. A történelmi hátteret leszámítva más, vagy új véleményt nem formált bennem az írás, viszont segített abban, hogy hogyan kössem össze a politikát és az újságírást, ezt a két, alapjaiban különböző, viszont manapság már összefonódó -, ha mondhatjuk így,- szakmát.
Nem szeretnék újságíró lenni, sosem találnám el a megfelelő egyensúlyt és nem is szeretnék túl nagy felelősséget vállalni a szavaimért, viszont igyekszem kritikus olvasó lenni, már amennyire a lehetőségeim engedik.
Tudom, hogy naiv hozzáállás, tudom, hogy utópia, de a "A demokráciában az újságírónak mindig alapvetően kritikusan kell viselkednie. Ez nem azt jelenti, hogy el kell utasítania az államot, hanem azt, hogy annak „őrkutyájaként” kell dolgoznia." Ebben a két mondatban benne van minden, amit szerintem egy újságírónak a magáévá kell tennie, ami alapján építenie kell a munkásságát. Az újságírónak az a feladata, hogy valós mércét adjon, hogy mind a hatalomnak, mind a tömegnek felnyissa a szemét. Nincs egy igazság, nem létezik olyan vélemény, amivel mindenki egyetért és nem is lehet persze mindenkivel egyszerre jót tenni, az újságíró feladata nem a világ megváltása. „Csupán” annyiról van szó, hogy az, aki a hatalom és a nép nyelvét is egyszerre beszéli, megtalálja a kettő között az arany középutat, és ne csak egy oldalon álljon. Egy újságíró legyen egyedi, tudjon felelősséget vállalni, legyen képes arra, hogy objektíven, két lábbal a talajon állva viszonyuljon bizonyos kérdésekhez. A politika egy olyan korlátok nélküli hatalommá nőtte ki magát, hogy aki nem foglalkozik vele sem fog tudni függetlenedni tőle. Az újságírónak fel kell hívnia a figyelmet arra, hogy mindenkinek a kezében van a változtatás joga, hogy minden vélemény formálja a társadalmat, és feladata az is, hogy a hatalmat ne ringassa abban a tudatban, hogy jót tesz a világgal. Mert nem. Mert nincs olyan, hogy mindenkinek jó, de törekedni kell rá.
 Az utolsó oldalakon már egy kicsit pozitívabb jövőt ír le az író. Az internet által szinte minden információ elérhetővé vált számunkra, már nem lehet az információ hiányára fogni a tudatlanságot. Innentől kezdve már a képernyők előtt ülve kell nekünk is kritikusan feldolgoznunk az olvasottakat, nem csak az újságíró tudására hagyatkozva döntenünk. Az internet lehet ellenség is, de ugyanúgy lehet a barátunk is, csak nekünk, fogyasztóknak kell megtalálnunk az egyensúlyt.
 A legnagyobb felelősség az újságíróé. Őszintének és bátornak kell lennie, terelgetnie kell az embereket és lelkiismerettel kell legyen mindenki felé. Az újságírónak jó embernek kell lennie, különben megette a fene az egészet.